Így augusztus végén, a fenti gondolat fogalmazódott meg bennem. Az előttünk lévő tanév kezd fölém tornyosulni. Egy kislányunk kezdi az elsőt, egy másik a 6 osztályos gimit. Ketten nem váltanak intézményt. Ja, és én is folytatom tanulmányaimat óvodapedagógusként az egy éves mellett. Már lassan körvonalazódnak a dátumok, mikor kell bemenjek suliba, de még nincs teljesen megoldva a legkisebb felügyelete. A délutáni foglalkozásokat leegyszerűsítjük amennyire lehet, a zeneiskolát nem engedjük el, de élsportólók nem lesznek a gyerekeink. Hegyként látom magam előtt tornyosulni az elkövetkező tanévet. Közelítünk felé, és meg kell másszam, és azt is tudom, hogy hullani fognak a fejemre kisebb-nagyobb kődarabok. Tudom, hogy nem mindig lesz jó. De tudom, hogy Istennel együtt megyünk, még ha nem is érzem így majd mindig. És beugrik egy Zsoltár (Zsolt 121,1)
„Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem?
Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.”