Elkezdődött a tanév, rutinos szülők már tudják mire számítsanak, sokgyerekesek hátrányban, mert nekünk több van előttünk, mint mögöttünk. Még 18 év iskola, szülői értekezlet, adatlap kitöltés és minden velejáró előttünk van. Nem kell sajnálni, mi választottuk, ezek csak tények. Nehéz ebben nem megfáradni, még az Ige is azt írja, hogy “Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.” (Ézs40,30) Hát még én. Se annyira fiatal, se annyira kiváló.
Na mindegy. Figyelem a körülöttem lévő szülőket, anyukákat, apukákat, gyerekeket, barátainkat, egyre több ismerősünket, már az első szülői is megvolt egy új szülői csapattal.
Nekem mindig sokkoló az új tanév, nem tudok elég rutinos lenni. Annyiban igen, hogy tudom mire számítsak (akkor is egy hegy nekem, ha másoknak nem, vagy nem így élik meg, vagy nem értik.)
Tudom, hogy sokfélék vagyunk, és az Istent látom ebben, hogy mennyire hatalmas, hogy ilyen kreatív tud lenni. Csak a lenyomata van bennünk az Ő kreativitásának, és az emberi kreativitás is fantasztikus, hát még az Isteni. Ezáltal tudom, hogy mások másképpen gondolkoznak, és már nem is ítélem el őket ezért, inkább próbálom megérteni, de nem mindig tudom. Korlátolt lény vagyok, ahogy mindenki az Istenhez képest, jó ha ismerjük a korlátainkat. Ennek tükrében, és a mögöttem lévő 4 gyerek iskolakezdésével és azzal a pár évvel ami mögöttem van sok mindent értek, de még többet nem. A magyarázkodásom megelőzi amiről írok, mert minden szülő átéli, senkit nem akarok megbántani.
Amikor Vince ovis lett, egyik barátunk angolra kezdte járatni a fiát, aki ovistársunk volt. Mi is kipróbáltuk, voltunk párszor sok ezerért. Akkor 2 gyerekünk volt, és heti 2x mentünk. Pár alkalom után azt éreztem, hol vagyunk attól, hogy ez a 3-4 éves gyerek angolul beszéljen. Milliókra. Forintban és órában is. Akkor szálltam ki először. Először éreztem, hogy lemaradok. Nem volt jó érzés. Azt éreztem, nem adom meg a gyereknek a lehetőséget. Aztán elköltözünk vidékre, azt hittem talán nyugodtabb lesz, és sok szempontból igen. De a lehetőségek tárháza csak most nyílt meg igazán. Van szerencsénk egy olyan helyen élni, ami álomszerű, mert minden van. Minden óvoda és iskola képviselteti magát, egyre több sportot lehet kipróbálni. Minden lehetsz. De ez nem igaz. Mert nem lehetsz minden. Az lehetsz amire az Isten teremtett, és mi szülők nehéz helyzetben vagyunk, mert ebben kell iránymutatást adnunk a gyerekeinknek. Mondanám, hogy annak könnyebb dolga van, aki az Isten szerinti útmutatást követi. Könnyebbnek nem könnyebb, “csak” áldott.
Amire az évek alatt jutottunk a férjemmel, hogy nem akarunk mindenben részt venni. Azt hallottam mostanában, hogy az ördög nem feltétlenül egetrengető bűnökre csábít, akit nem tud, azt rettenetesen elfoglaltá teszi. A lényeg, hogy minden mással foglalkozz, csak Istennel ne. Mi keresztyének, ha mások akarunk lenni, mint a világ, akkor figyeljünk naponta Istenre, mert nehéz megérteni. De tovább megyek, ha megértettük, még nehezebb megtenni, pedig az engedelmesség itt kezdődik.
Nehéz megtenni, hogy felismerjem, mennyit bír a családunk, és a gyerekek. Olyan jól élünk, Istennek hála, hogy nagyon sok dologra van lehetőségünk. És sokszor engem is megkísért a gondolat, hogy lemaradunk. De miről is? Amiről nem akarok lemaradni, az az Istennel való kapcsolat, a legfontosabb, hogy a gyerekeinknek is megadjuk a mintát. Reggel nem mennek el apai áldás nélkül, minden reggel igét olvasnak apával. Igen, belefér a reggelbe, mert este időben lefekszenek, és mert az első számú prioritás az életünkben az Isten. Ez nem a mi érdemünk, Istené, hogy erre adott bölcsességet nekünk. Nem igazán tudnak sportolni, bár sok próbálkozásunk volt. Idén leállítottuk a lányoknál a sportot, csak a fiunk hobby ping-pongozik. Miért? Nem fér bele a napunkba, mert súl sok lenne. A happy wife, happy life nem annyira tudna teljesülni. Az anya határozza meg a család hangulatát, és anya ennyit bír. Lúdtalptorna naponta, nyelvlökéses terápia, hanyag tartás torna ezek színesítik a napjainkat, optika, fogszabályzó esetenként. Leckét átnézni, tanulni másnapra, gyakorolni hangszeren ez az alap. A zenetanulást nem adjuk fel, mert azt gondolom ezt a gyerekkorban lehet, és nagyon érezzük a jellemfejlesztő hatását. A sportot adjuk fel, mert bár sokat kipróbáltunk, és nem gondolom, hogy nagy sport tehetségek a gyerekeink, nem ér annyit. A hobby sport ritkán adódik meg, a lányaink jártak egy tornára, de vagy a kicsik között tornázhatnak heti 1-2 alkalommal, vagy heti 3×2 órás edzésre mennek, már a nagyokhoz, a versenyzők közé. Egy 12 éves lány, aki nem akar versenysportolni, nem fog a 7-8 évesekkel ugrálni évekig. Most abbahagyta, megértem, és sajnálom, hogy nincs köztes megoldás. Sok szülőt látok, még több tehetséges gyereket, nagyon felnézek rájuk, hogy valamibe ennyi időt és energiát tesznek. Szinte naponta vinni akár Budapestre a gyereket, kocsiban leckét írni, este hazaérni, huh, nem tudom, hogy csinálják. A sok tehetséggondozó programról ne is beszéljünk. Attól most kicsit mérges lettem, hogy a gyerekorvosokra terhelik a sportorvosok feladatait. Ez komoly? Szegények így is alig élnek.
Már nem érzem, hogy lemaradok, szeretem az életünket, pedig nem egyszerű sokszor. Jó dolgokra is lehet nemet mondani. Egy csomó jó dolgot dobok ki a házból (valamit adományként), mert megfulladunk benne. Az időnk adott, nekem csak 24 órám van, és abból 7-et biztosan alszok. 17 marad, amiből Istennek adok tizedet, annyit nem amennyi járna, igyekszem. Ezt kell beosztani. Úgy igyekszem, hogy minden nap keresem, mit akarhat ma az Isten? Nem mindig csinálom jól, de minden reggel megújít Isten kegyelme, szeretete, ereje. Hálás vagyok, hogy minden reggel van újrakezdés, de persze nem örökre. Mivel teszem tele a napomat ami számít az örök élet szempontjából, és az itteni életemben, ez rajtam múlik naponta. Azt tudom, hogy az örök életem hosszabb lesz, nem mindegy hogyan gazdálkodom már itt vele. Az itteni véges, és a gyerekeimet se mindegy, mire tanítom. Már most túlzsúfolt a családok, gyerekek élete. Az Isten ezt nem akarja. Annyi helyen nyomják a jobbnál jobb dolgokat, csak szülői előtt fél órát hallgattuk a szuper lehetőségeket, nem mellesleg otthon hagyva a beteg 1 éves gyerekemet, akire a tesói vigyáztak, kicsit időrablónak éreztem, hogy megint azt hallgatom, valamiket ki fogok hagyni. Ki bizony. De tudatosan, és nem fogom rosszul érezni magam miatta, vagy ha kicsit igen is, akkor sem az érzéseim irányítanak, hanem az amit már tudok az Istenről. Mindenkinek sok erőt és bölcsességet ezekhez a döntésekhez, de ne a magunk eszére támaszkodjunk, hanem az Isten útmutatására. Nincs annál gyönyörűbb érzés, amikor megértünk valamit, és azt követhetjük. Az Ige akkor teljes, ha a folytatását is leírom:
“De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”