- A fősulin kellett írnom egy beadandót, és annyira megtetszett, hogy vszínű ez lesz a szakdolgozatom témája is. Alább ez a beadandó olvasható, digitális eszközök és a gyerekek kapcsolata témában:
- Kutatás témája: Média és játék, különös tekintettel a számítógépre
- Hipotézisem: 3-7 éves kor között inkább veszélyes az digitális eszközök használata, mint hasznos.
- Módszer: szakirodalom elemzés
A média és számítógépes játékok hatása a gyerekekere, az ő játékukra kevésbé pedagógiai kérdés, elsősorban a pedagógia társtudománya, a pszichológia foglalkozik vele. Pedagógia feladat ezzel kapcsolatban, hogy a pszichológiai kutatásokra, megfigyelésekre alapozva, reflektálva, legyen válasza rá a pedagógusnak, akár óvodapedagógusról, akár tanárról, akár laikus pedagógusról, azaz a szülőről van szó. Alapként ezért a pszichológiai vonalon indultam el, a továbbiakban Pál Feri atya, Kim John Payne, Tóth Dániel és Dr Tari Annamária anyagait tanulmányoztam át.
A téma nagyon aktuális az életemben, mert 4 gyermekünk közül a legidősebb 12 éves, és egyre nagyobb a nyomás a részéről, hogy legyen egy saját telefonja illetve állandó kérdés, hogy mennyire engedjük a digitális eszközök használatát számára. Így folyamatosan figyelem a környezetünket, hogy a hasonló korú gyerekeket nevelő szülők, hogyan vélekednek erről a témáról, illetve hogyan döntenek. Katolikus iskolába járnak a gyerekeink, mi a hitüket megélő és gyakorló reformátusok vagyunk, így a társadalomnak egy olyan rétegében élünk, akik azt gondolom igyekeznek a gyerekeikre tudatosabban figyelni. De kicsit meglep, hogy 1-2 gyerek kivételével az osztályban mindenkinek van telefonja, illetve az iskola utáni számítógépes játékozás is általános sok gyereknél. A szülők részéről -bár ez csak feltételezés részemről- inkább azt látom, a digitális világhoz való hozzáállás az, hogy nehogy kimaradjon a gyerek valamiből, lemaradjon a kortársaitól. A veszélyeiről kevésbé tudnak talán, én legalábbis nem tudtam ilyen melységeiben, mint most. Esetleg megnyugtatja őket az a gondolat, hogy ők mindent megtettek, hiszen telepítettek gyerekvédő programokat az eszközre. Hallgattam a témában youtube előadásokat, illetve a könyvtárban kutakodva találtam pár könyvet, amik számomra döbbenetes kutatási eredményeket tartalmaznak. Ez meghozta a kedvemet, hogy jobban elmélyedjek a témában, mert nagyon aktuális, és az óvodás korosztályt is nagyon érinti, és szeretném ezt választani szakdolgozat témának is. Jó lenne a szülők figyelmét felhívni ezekre a veszélyekre minél korábban, hogy már kicsi kortól tudatosan tudják a gyerekeket a digitális eszközök használatára tanítani. Szülőként a férjemmel nagyon óvatosak vagyunk, és igyekszünk megtanítani a helyes telefon és számítógép használatra a gyerekeinket. Ez sok súrlódással jár közöttünk, de hiszem azt, hogy meglesz a jó gyümölcse. Minden területen a prevencióba hiszek, és nem a kialakult baj kezelésébe. A téma iránt az érdeklődésemet Pál Feri atya előadása hozta meg. Ennek nyomán kezdtem el irodalmat is keresni.
Pál Feri atya nem pszichológus, hanem pap és mentálhigiénés szakember, de számomra nagyon hitelesen beszélt a témáról. Az előadásában nagyon sok példát és kutatást megemlít. Erről szeretnék most egy összefoglalót írni kezdésként:
A szülő jó szándékkal, pedagógiai segédeszközként használja a telefont különböző helyzetekben, ahelyett, hogy 1-2 perc alatt megnyugtatná, és kapcsolatba lépne a gyerekével. A szülő tudja kielégíteni a gyerek pszichés szükségleteit, mert nem elég fejlett még a kicsi idegrendszere, hogy megnyugodjon magától. Akkor alakul ki megfelelő kötődési minta és modell, ha elérhető a szülő. Ezért nem lehet sírni hagyni a csecsemőt, mert nem tudja megtanulni megnyugtatni magát, meg kell érnie ehhez. Ha nem nyugtatják meg a síró csecsemőt, pszichésen sérül és feladja a sírást. Ugyanígy, ha gondja van a nagyobb gyermekünknek, és a figyelmünk helyett kapja a telefont, megsérül. Miért? Mert a szükséglete az lenne, hogy forduljunk oda hozzá, és pár percben oldjuk meg a problémáját, nyugtassuk meg beszédünkkel, viselkedésünkkel. Ha ehelyett kap egy eszközt, akkor azt tanulja meg, hogy nem számíthat a szülőre. Kapcsolati zavar és kötődési zavar alakulhat ki a gyereknél, a kettő közötti különbség a probléma mélységében rejlik, ha falon lévő repedésként képzeljük el a kapcsolati zavart, akkor az alap hibája a kötődési zavar.
Egyre több a pszichológusoknál jelentkező kapcsolati zavaros fiatal, akik nem tudnak másokkal kapcsolatot kialakítani. A Semmelweis Egyetem Magatartáskutatási Intézet legfrissebb kutatása kimutatta, hogy a magyar felnőtt lakosság min. 60% nem tud biztonságosan kötődni. A gyereknek emberre van szüksége, így az agyában kialakul a kötődés, oxitocin termelődik, amit kötődési hormonnak is hívhatunk. Normális esetben a gyerek személyhez kötődik, ő fog segíteni. Ha tárgyat kap a személy helyett, akkor függőség alakul ki a tárggyal.
WHO szerint a függőség tényezői:
-a tárggyal kapcsolatban kialakul egy ellenállhatatlan vágy
-akkor is folytatja használatát, ha neki vagy a környezetének ebből kára származik
-a függő késztetést érez arra, hogy az adagokat folyamatosan emelje, mert hozzászokott az agya.
Ezért kap hisztirohamot a gyerek, ha hirtelen veszik el tőle az okos eszközt.
Alice Miller gondolata, hogy ha a gyermek tárgyat kap, hogy gyorsan megnyugodjon az felnőtt szükségletet tükröz, és nem gyerek szükségletet. Szülőként azt tapasztalom az okoseszköz nagyon hatékony a figyelem elterelésére, nekem legyen könnyebb. A gyerekeinknek ránk van szükségük, nem tárgyakra, eszközökre helyettünk.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság egy régebbi közleménye szerint 3 éves kor alatt, okos eszköz ajánlott napi használata 0 perc legyen, 3-6 éves között is csak a szülő kezében maradva találkozzon vele a gyerek.
Ha magukra hagyjuk a gyerekeket, elhanyagoljuk őket, az bántalmazás, a jószándékú relatív elhanyagolás is az. Ha éveken keresztül ez történik a gyerekkel, visszafordíthatatlan károsodást szenved.
Pál Feri atya előadásában volt még egy nagyon érdekes történet a röntgen sugár gyógyászatba való bevezetéséről. 1956-ban Alice Stewert, egy angol doktornő összefüggésbe hozta a röntgen sugár hatását a megnövekedett rákos gyerekek számával. Észrevette, hogy azoknál a gyerekeknél gyakoribb lett a rákos megbetegedés, akiknek az édesanyját várandósan megröntgenezték. Megírta az angol orvosi lapokban, ami ma már evidencia. 25 évébe telt elfogadtatni, mire evidencia lett, pedig harcolt érte, úgy volt ennyi idő. Ezt a társadalmi jelenséget szándékos vakságnak nevezzük, amikor egy eszköz vagy anyag pozitív hatással rendelkezik, vagy például az a kijelentés, hogy a technikai forradalom jót hoz a világnak, fejlődés kell. Pozitív érzéseket csatoltak a röntgenhez, hasznos, gyógyító, jó. Azonban a tények, számok ellentmondtak a pozitív hatásnak. A hiedelem, pozitív érzés, és pozitív kép olyan erős volt, hogy a számok sem győzték meg az orvosokat, embereket. Okos eszközök kapcsán is lehet ilyen jelenség. 25 év alatt minden héten rákban meghalt egy gyerek. 25 év alatt 2 nemzedékre hatnak az okos eszközök.
A változás nehéz, mert mi is függők vagyunk. Személyre szabjuk az okoseszközöket, azok meg személytelenre szabnak minket.
Szintén ebben az előadásban volt szó Kim John Painről, aki pszichológus és pedagógus. Kambodzsában árva gyerekekkel foglalkozott, traumatizált gyerekekkel, akiknél stresszhatás miatt a belső pszichés önszerveződés megállt. Megfigyelte és leírta a traumatizált gyerekek cselekvés módját, félnek, szoronganak, kényszercselekvések jelennek meg náluk, agresszió jellemzi őket. Kidolgozott pedagógiai módszert erre. Majd Nagy Britanniába került, és azt vette észre az angliai középosztálybeli gyerekek ugyanolyan traumatizált jeleket mutattak. Nem csak egy nagy stressz helyzettől tudunk megsérülni, hanem a folyamatosan nagyobb stressztől is amit az életkorunk és idegrendszerünk elbír. Következtetésként levonta, hogy ezek a gyerekek krónikus stressznek vannak kitéve. Túl sok tárgy veszi őket körül, túl sok információ éri őket, túl sok lehetőségük van, és minden túl gyorsan történik körülöttük. Átlagban 100 játéka van a gyerekeknek, pedig a kevesebbel boldogabbak lennének. Pál Feri atya előadását eddig dolgoztam fel, a továbbiakban saját kutatási vonalon haladtam.
Az előadás hatására elolvastam Kim John Payne egyik legnépszerűbb könyvét, az Egyszerűbb gyermekkort. Alcíme az: Hogyan neveljünk nyugodtabb, boldogabb, magabiztosabb gyerekeket? Ő egy tervvel áll elő a könyvében, aminek részei tartalmaznak a digitális eszközökre vonatkozó tanácsokat is. A “Felnőttvilág kiszűrése” c. fejezet tartalmaz egy alfejezetet “Képernyő tisztogatás” címmel. A terv lényege, hogy egyszerűsítsünk a gyerekek életén, legyen rendezettebbek, kiszámíthatóbbak a mindennapjaik. Szűrjük meg, milyen információk jutnak el hozzájuk, nem minden tartozik rájuk a felnőtt világból. Idézek a könyvből: “Nem hiszem, hogy a számítógép a kicsi (hétéves és fiatalabb) gyerekek napi életének részét kell képezze…Nekünk szülőknek hatalmunkban áll, megszabni a média helyét az otthonunkban és gyerekeink életében. Meglehetünk nélküle, vagy meghozhatunk és betarthatunk fogyasztási szabályokat.” (Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor, 2013. Kulcslyuk kiadó, 253. oldal)
Nagyrészt a tévézésről ejt inkább szót, de a számítógépes játékokat is egy lapon említi a TV-vel. Lehetőleg kerüljük, hogy a 7évnél fiatalabb gyermekek használják, a későbbiekben pedig tudatosan kezeljük ezeket az eszközöket.
Tóth Dániel nevével még nem találkoztam korábban. Digitális nevelés címmel jelent meg könyve, illetve van egy youtube csatornája. A digitális pszichológia egyik hazai úttörőjeként aposztrofálja magát, ebben a témában végez ismeretterjesztő tevékenységet, tart előadásokat, készít online tartalmakat. Azért érdekes számomra az ő személye, mert előbb volt “gamer” és utána lett pszichológus, így saját tapasztalata van a számítógépes játékok terén. Illetve maga is szülő. A “gamer” jelentése az online idegen szavak szótára szerint a következő: “általában azokat a játékosokat hívják gamereknek akik profi szinten játszanak. Az átlagosnál többet játszanak, gyakran akár megszállottak. Általában véve azonban akár minden számítógépes játékost hívhatunk gamernek.” (forrás: https://idegen-szavak-szotara.hu/gamer-jelent%C3%A9se)
A könyvet elkezdve, ami feltűnt, hogy nem úgy közelít a témához, mint a többi általam olvasott szakember. Inkább békéltető hangon, hogy összebékítse a hozzám hasonló óvatos, talán egy kicsit haragos szülőket a digitális világgal. Igyekszem nem ítélkezni semmilyen területen, de tény, hogy inkább rosszat feltételezek az online világról. Az is igaz viszont, hogy az életünk része, így muszájok vagyunk nem stuccként homokba dugni a fejünket, hanem megoldást találni a tudatos médiahasználatra. Így nagyon érdekes volt nekem kicsit a gamer pszichológus gondolatait olvasni. Például más pszichológusok a stresszt, amit a játékok okoznak negatív hatásként írják le. Tóth Dániel ellenben azt írja a stresszreakció a szervezetünk természetes válaszreakciója, és voltak olyan kutatások amik arra jutottak, hogy a stressz hatása nagyban attól függ, mit gondolunk róla. Aki károsnak gondolja, nagyobb arányban betegszik meg tőle, mint aki hasznosnak véli. Így a gamerek tudatosan választják a játék okozta stresszt, mert élvezik. Míg mások utaznak, sportolnak vagy valamilyen egyéb hobby tevékenységnek hódolnak, és közben megélik a “flow” állapotot, addig a gamerek ezt a játék során élik át. “A flow definíció szerint egy olyan tevékenység közben megélt állapot, amelynek során teljesen belefeledkezünk abba, amit csinálunk. Közben nem gondolkodunk feleslegesen se magunkról, se másról, hanem az adott pillanatra, a választott tevékenységre koncentrálunk” (idézet Tóth Dániel, Digitális nevelés, 2022. 40. oldal). Számomra a gamerség egy függőség inkább, aminek nincs haszna, hacsak a flow élményt nem tekintjük annak. Nekem sántít a hasonlat az utazáshoz és a sporthoz, mert míg a sport az egészségünket szolgálja, az utazás egy szociális élmény, egy összekötő kapocs, ha másokkal is megosztjuk, például a családunkkal, illetve az ismereteinket tágítja más kultúrák, nyelvek terén.
Sajnos a könyv hiányossága, hogy utal kutatásokra ám azok forrása nincs jelölve sehol, így utánajárni nem tudtam.
A könyv második fejezete a számítógépes játékok okozta agresszióról szól. A könyv szerint a gyerekeknél csak átmeneti agressziót okoznak ezek a játékok, és csak serdülőkor előtt. Az amerikai iskolai lövöldözésekkel is példálózik, hogy a tragédiák előtt a lövöldöző gyerekek agresszív játékokkal játszottak, de az író szerint ez nem hozható összefüggésbe a tettükkel, mert szinte minden gyerek játssza ezeket, még sincs mindenkire ilyen hatással. De arra figyelni kell, hogy minden gyerek a korosztályának megfelelő játékkal játszon. A könyveket, meséket is felhozza példaként, hogy abban is olvasni agresszív, véres történéseket. Nekem valahogy ez az érv sem állja meg a helyét. A gamerségnek pozitív hatásait is említi, a rövid távú memóriát, a stratégiaalkotást, a döntéshozatalt, a szem-kéz koordinációt fejleszti, a reakcióidőt csökkenti. A könyv két kötetes, az elsőt kezdtem olvasni, de idő hiányában nem olvastam végig, a másodikba csak beleolvastam, mindenképp szeretném még később is olvasni. A célom az volt, hogy megtudjam elég értékes információk vannak e benne, hogy a majdani szakdolgozatomba felhasználjam? Mindenképp felhasználom, bár a könyvben említett kutatásokat jó lenne alátámasztani a forrással.
Fehér Ágota tanárnő ajánlotta a téma kapcsán Dr Tari Annamáriát, így tőle kezdtem el anyagokat keresni. Több Youtube előadást is találtam, egyet meg is hallgattam, és egy könyvét hoztam ki a könyvtárból: “Online illúziók – offline valóság- Klinikai pszichológiai jelenségek és társadalomlélektani szempontok az Információs Korban”. Teljesen más szemszögből mutatja meg a digitális világot, mint szintén pszichológiai végzettségű Tóth Dániel. A könyv végén rengeteg kutatás forrása megtalálható, és a könyvet végig is kíséri, hogy sok már vizsgált orvosi eredményt hoz példaként. A 29. oldaltól kezdődik egy fejezet, ami kifejezetten a témába vág, a többi fejezet nem az általam vizsgált korosztályról szól: “Babák és kisgyerekek okoseszközzel a kezükben”, a könyvet nem olvastam el, csak ezt a fejezetét. Itt olvastam Joachim Bauer professzor kutatásáról, amit a következőkben idéznék a könyvből: “Tükörneuronoknak nevezték el azokat az idegsejteket, amelyek a saját testünkben kivitelezni tudnak egy meghatározott cselekvésprogramot, és amelyek akkor is aktiválódnak, amikor az ember megfigyeli vagy valami más módon átéli, hogy egy másik egyén ezt a cselekvést végrehajtja. A csecsemő veleszületett tükröző rendszerei csak akkor tudnak kibontakozni és tovább fejlődni, ha megfelelő és hozzájuk illő kapcsolatot kínálnak fel nekik.” (Tari Annamária – Online illúziók – offline valóság 2019. Tericum könyvkiadó 30. oldal) A 12-18 hónapos gyermek a napi tevékenységek közben is fejlődik, amikor etetik, pelenkázzák, öltöztetik. Így bővül a tükörneuron rendszere, és csak akkor bővül ha a cselekvés élő emberektől származik. Egy gyermeknek 3 éves koráig arra van szüksége, hogy élő emberekkel szerezzen tapasztalatot. A magyar kutatások azt mutatják a 3 éves kor alatti gyerekek 42%-a rendszeresen használ valamilyen okoseszközt. Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia 2016-os kutatása szerint a gyermek 2-5 éves kora között a képernyőidő ne legyen több napi 1 óránál, azt is felnőttel együtt eltöltve.
Olyan témára akadtam, ami a személyes érdeklődésemnek megfelelő, nagyon időszerű, és azt hiszem nem lehet vele eleget foglalkozni. Kis betekintésre volt csak most lehetőségem, de szeretnék részletesebben foglalkozni ezzel a témával. Szeretnék egy olyan anyagot összeállítani a szakdolgozatomban, ami amellett hogy betekintést ad az elméleti háttérbe, használható gyakorlati megoldást is ad a szülőknek és óvodapedagógusoknak, mert hiszem azt, hogy együtt tudjuk alakítani a gyerekek jövőjét, remélhetőleg jobb irányba. A szakdolgozatomban szeretnék kérdőíves felmérést is alkalmazni módszerként, ezt most idő hiányában nem tudtam kivitelezni.
Források:
- Pál Feri atya előadása: Okos eszközök, okos emberek https://youtu.be/V73zd6iuygo?si=cIqbgSKvO5gCmYCX (megnézve 2024. 03.10.)
- Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor, 2013. Kulcslyuk kiadó
- Tóth Dániel: Digitális nevelés, 2022.
- Tari Annamária: Online illúziók – offline valóság, 2019. Tericum könyvkiadó
