Anyaként az életem viszonylag kiszámítható, kivéve amikor nem, mert betegen itthon van egy gyerek, ami múlt hét óta tart, mert az egyikük gyógyulóban van, még egy napot itthon lesz biztos, ami biztos, és utána visszaáll a hétköznapi rend. Ezt azért említettem meg, mert a napokban, több részletben végig hallgattam egy előadást Pál Feri atyától az okos eszközökről. Itt elérhető. És bizony ha itthon van egy gyerek, nagy a nyomás, hogy mit és mennyit engedjek neki nézni, használni. Nálunk mindig van csendespihenő ebéd után, most is ezt az időt töltöm. Az előadáson felbuzdulva most nem adtam a lányomnak semmit, csak az volt az instrukcióm, hogy foglalja el magát. Először sírni kezdett. Nagyon ritkán élek a digitális eszközök kínálta lehetőségekkel, ami a gyereket “off” üzemmódba rakja, ami egyrészt rettentő kényelmes, mert ha a világ összedőlne azt se venné észre, másrészt rettenetesen ijesztő. Így a sírást sem értem, lehet, hogy már ilyen kis mértékű használat is függőséget okoz? Amíg itthon volt tudatosan kevés mesét engedtem csak neki, inkább eljött velem, ha mentem valahova, pl. délután a tesókat összeszedni, és a kocsiban megvárt. A férjem itthon dolgozik, így szoktam itthon hagyni a gyerekeket, úgy hogy nézhetnek addig valamit, meg van beszélve velük mit lehet, és tartják is. De ezt nem szeretem alkalmazni, és heti max. 1 alkalomról van szó. A mese és egyéb okos eszközök nélkül, így nyilván több munka és nyomás nehezedett rám, és sokszor hallottam, hogy: “ unatkozooook!” Szerintem az unatkozás kell, és jó dolog. Egyrészt nem kell mindig csinálni valamit, másrészt elindítja a gyerek kreativitását, hogy akkor mit kezdjen magával. Gyerekkoromban amikor betegen otthon voltam, általában a szomszédban lakó mamám vigyázott rám. Ekkor tanultam meg hímezni. Minden lányomnak van hímzőkészlete, többféle is, és ilyenkor nagyon jól jön, bár ezzel is van munkám, mert a cérnákat néha nekem kell kibogozni, vagy másban segíteni, és valóban nem köti le olyan hosszan a gyereket, mint egy mese. De hagyományőrző, értékes tevékenységnek tartom, ami fejlesztő is, és egy kapocs köztem és a lányaim között. Ezen kívül vettem egy rejtvényújságot a kis betegnek, amit egyedül nem annyira tudott tölteni, de velem igen, és bár ez sem kötötte le sokáig, de még egy tevékenységet találtunk az offline térben. Illetve a Rubik kockát tanulja kirakni, 3 kocka híján sikerült is.
Pál Feri atya előadása, nagyon szíven ütött. Tudom, hogy anyaként sem ülhetek a babérjaimon, hanem lépést kell tartanom a világgal. Képeznem kell magam, mert az anyaság sem zsigerből jön, hanem tanulnom kell. Nagy a nyomás a gyerekeink részéről, 12 éves a legnagyobb, már csak páran vannak az osztályban akinek nincs telefonja. Órákat nyaggat, hogy vegyünk neki. Igazából van egy okostelefon, amit azért tartunk, ha nagyon kell tudjanak mit vinni magukkal. Semmi nincs rajta, mégis találtak két játékot, ami akkor indul el, amikor netezni akarnak, és a böngésző kiírja, hogy nincs internetkapcsolat. Illetve avatarokat lehet rajta létrehozni, ami szintén beépített funkció. Ezt a telefont kezdték el elvinni tanévkezdéskor, mert a héten többször egyedül mennek át a zeneiskolába. A zenesikolában várva a kicsi lányomat, szokott érni az a sokkhatás, hogy kevés kivétellel a gyerekek ülnek és valamit nyomkodnak a telefonjukon. Általában játszanak, és többen nézik őket. Szánalmas, elszomorító, szívfacsaró látvány, hogy belemerülnek a gépekbe egymás mellett szótlanul ülve. Akkor döbbentem meg leginkább, mikor az én fiam is gubbasztott a kis lebutított telefonjával, nyomkodta és vagy ketten nézték mit csinál. Na neeeem. Azóta nem vihetik a telefont, az én gyerekem nem lesz digitális zombi. Nekem hús-vér gyerekem van. Azóta próbálok bízni abban, hogy épségben átérnek a zenesuliba, és persze imádkozom értük, mert annál nagyobb védelem, mint hogy a mindenható Isten kíséri őket, nem kell.
Döbbenetes és sokkoló amiket Pál Feri elmond.
-Hogy a gyerekek állandó stressznek vannak kitéve a sorozatos ingert lövő telefonok, játékok által, ami hasonló traumát okoz, mint a háborús gyerekeket érő stressz.
– Hogy hogyan lesznek impotensek az életre, a kapcsolatokra, mert nem tudnak ismerkedni, és valahol ez már tényleg valós probléma, hogy a testi kapcsolatig el sem jutnak a fiatalok, mert nincs rá igényük, kedvük, a telefon az instant élvezet. Azt hittem a házasságon kívüli szex az egyik legnagyobb veszély a fiatalokra, de ezek szerint már van nagyobb veszély is, hogy magányosan élnek, család nélkül.
-Hogy míg a gyereknek létszükséglete, hogy személyekkel alakítson ki valós kapcsolatot, addig ha ehelyett tárgyakat kap pl. egy telefont, az függőséget okoz. De bizony nehéz nekünk felnőtteknek ezt kezelni, mert sokszor mi is függők vagyunk.
Ha egyszer felnőnek a gyerekeink, vajon mit fogunk nekik mondani?
1. verzió : -Mindenki így csinálta, ezért mi is így neveltünk.
2. verzió : -Mindenki így csinálta, de ezt nem tartottam jónak. Úgy neveltelek, ahogy azt a legjobbank gondoltam számodra. Nekem sokszor nehezebb volt, mert nem tudtam annyit dolgozni, mint szerettem volna, de tudtam, hogy nem tart örökké a gyerekkorod, és az idő amit veled tölthetek pótolhatatlan. Azért nem kaptál telefont, hogy tudjunk beszélgetni, és ne azt nyomogasd. Azért nem játszhattál a tableten, csak ritkán, hogy inkább olvass helyette. És köszönöm amikor a tesóidra vigyáztál, amikor nekem el kellett menjek valahová, így megtanultad mi a felelősség, én pedig megtanultam bízni benned.
“Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, és ha megöregszik sem tér el attól.”
Péld 22,6
Mindenki kérhet és kaphat bölcsességet Istentől, hogy mit jelent az a megfelelő mód.